|
2021-08-22 15:46:37, vasárnap
|
| |
| |
|
|
| |
Oly rettenetes hideg vót azon a télen,hogy a cinegék lefordúltak a fárúl. Még a komondorok is bementek aludni az istállóba. Pedig azok oszt nem gyakran dideregtek. Mérkei Lajosék is csak éppen ellátták annyival a jószágot , amenyivel igen muszáj vót, a nagy kazal ajját szedték, a kicsit csak a legvégső esetben bontották meg, eddig kétszer vót ilyen mióta az eszit tudja. Egyszer még gyerek korába, egyszer meg vagy húsz esztendeje. Az vót a legvégső tartalék. Hiába nem használták évrűl-évre ,mindig megrakták ,mer oszt ki tudhassa a Teremtőn kívűl,hogy milyen időjárás következik?
Pedig még igen odébb vót a végi, épp csak január idusát írták a kalandáriomba. Ha enyire kitarcsa magát a tél, hát igen keservesen fogják megérni a tavaszt.
Tojás is alig vót. Úgy monták befagyott a tyúkok lika. A tehenek is kevesebb tejet adtak, s lassan apasztani is kellett üköt. Lajos mindég úgy csinálta,hogy a kecskék hamar megelljenek, s akkor mire a tehenektűl nem lesz tej, hát lesz egy keves a kecskéktűl. Bizony igen sokszor segítette ki űket a három kecske .
Minden nap meg kellett igen gondolni,hogy mennyi étel készüljék, s azt hányszorra kell béosztani. Pazarlás azelőtt se igen vót, de az ilyen szűkös időkbe meg osztán semmi nem mehetett a kárba.
Minden héten kétszer ettek húst amikor rendes idő vót, ilyen hideg télbe, mikor nem tutták mikor gyön a vége ez csak egy maradt. A többi napokon maradt a puliszka, a paszuly , a kompér, meg a kenyér aludt tejjel. Ha vót tojás egy kis tészta került mákkal, netán almás béles egyszer-egyszer.
Lajos neki indult az erdőre a legidősebb legénnyel s leánnyal . Egy kis rőzsét nézni , nehogy elfoggyék ami van, mert akkor megveszi űköt az isten hidege.
S ha találtak közbe fagyott nyúlat, vagy fácánt bizony hazavitték oszt megették. Egyszer egy őzet találtak megfagyva, hát akkor bizony vót nagy öröm.
Vót ahun mások csapdákat tettek ki Lajos nem szerette. Disznót is egyet vágott egy évbe, meg vót nehány liba s tyúk, amit levágtak. Pedig bizony hat gyermeket neveltek az asszonnyal. Két leányt s négy legényt. Mindig azt mondta "tán a háztetőt nem kéne megenni felülünk".
Ebbe a hidegbe oskola se vót, hát mindenki otthon vót bezárva. Kicsit kimentek az udvarra, no de a ruhájok hamar vizes lett. Harmadik hete mán szekér se járt el a dűlőn. Leesett anyi hó,hogy Lajosnak a bekecs ajjáig ért, oszt másnap reggelre oly hideg gyött, mind megfagyott. Na onnettűl oszt senki nem ment sehova. Ennek éppen három hete.
-Édesapám! Oszt mikor lesz vége ennek a cudar időnek, tudja-é?- kérdezte Annácska, kinek olykor akkor is csipogott a kicsi szája, mikor nem biztos , hogy kellett vón. Az édesapja mindig azt mondta, ez a gyerek fiúnak indult, s mer leány lett megsértődött, s most a csipogással vesz elégtételt ezér. Mindenhova ment az apjával. Mindegy vót hánykor kell kélni, milyen messzi mennek, milyen idő van kinn. Annácska vót az első, ki talpon vót. S míg a többi leány kösöntyűket válogatott a vásárba, ez a leány karikás ostort , s bőr csizmát nézett, mibe esik jobban ló hátára ülni. Lassan eladó sorba kerül, menten betőti a tizenhatot, de hiába vót szép leány, s csinos is, a legények inkább pajtásnak tartották, hisz különbűl ülte meg a lovat , mint sokuk, s legtöbbüknél még ló nékül is gyorsabban szaladt. Szoknya s pruszlik tán hat esztendős korába vót rajt legutóbb. S egy ideig mindkét szüléje erőltette, hogy leányokkal barátkozzék, s tanulja meg az asszony munkát, hamar azon kapták magokat, hogy Annácska bizony az ünneplő szoknyácskába is nekiáll a legényekkel sarazni,patkót hajítni, vagy kergetőzni.
Így esett ,hogy néki nem vót igazi ünneplője, csak egy kék szoknya, egy fehér blúzzal, s édesanyja régi cipőjét eltették néki.
-Nem tudom leányom, de Sanyi bátyád aszonta, ilyent még ű se látott. Betőti a tavaszon az öreg a nyócvanhetet.
- Pedig elég korán kezte a tél, még november elejin leesett az elő hó, az el se olvadt!
-Úgy ám.
- Oszt édesapám, minden jószágunk meg fogja érni a tavaszt?
- Bízzunk a jó Istenbe, oszt majd az éri meg,amelyiknek meg kell.
- Ha elmegy a hó, megint mehessünk oskolába azér?
- Nem tudol még eleget , te leány? Te mán vén vagy oda. Neked lassan férjet kéne nézni, nem az oskolát.
- Édesapám én nem akarok még férjhe menni. Én olvasni szeretek, meg ülni a Baba hátán, vágtatni a réten.
Így beszélgetve haladtak beljebb az erdőbe lassacskán, ahol naprúl-napra kijárták az utat. Lajos a legény nem szólott semmit se, ő mindent megfigyelt,megnézett. S később mindenre emlékezett is. Betőtötte a húsz esztendőt, oszt nősülni meg nem akart .
Egyszer csak ugatásra lettek figyelmesek.
Lajos megállította a két gyereket s hallgatózni kezdett. Kutyák vótak nem farkasok.Vezér meg Büszke a két komondor ott lépdelt a nyomukba. Sok bajok nem származhatott. De feleslegesen sose tette vóna ki űköt Lajos a bajnak .
-Lassan gyertek megettem. -mondta halkan Lajos, a két kutyának csak füttyentett egy rövidet s intett a fejivel, s azok menten két ódarrúl közrefogták őköt, s ott egy egér nem suhanhatott el észrevétlen most mán.
Lassan haladtak a hang irányába.
Látni sokat nem láttak , csak ahogy tisztult a hang, két kutyát lehetett megkülönböztetni. Ahogy közelebb értek egy leányt láttak egy bottal a kezibe, próbálta a kutyákat távol tartani. Egy mozdulatlan legény feküdt a fődön. A kóbor kutyák reájok támadhattak. A leány kiabált , hangosan sírt , a kezibűl vér csepegett, s csak hadonászott kétségbeesve.
Lajos füttyentett a két kutyának, s azok lassan előrementek, s közé álltak a kóborok és a leánynak. A vadkutyák kinek nincs gazdája, csak akkor bátor, ha túlerőbe van. Hamar reá kellett gyöjjenek, hogy nékik itten máma nem terem babér. Az egyik úgy tett mintha harcolna, de éppen fele akkora vót mint a Büszke, s a két komondor jól össze vót szokva . Párat mozdultak csak, s éppen csak megindultak a kóborok felé, s azok sebesen eliszkoltak.
A leány csatakosan, vérezve leengedte a husángot, s térdre esett a hóba.
Anna odaszaladt , hogy segítsen felállni néki.
Ruháján látszott, ha tenkre is vót, hogy az uradalombúl valók lehettek. Nem közülük való parasztok vótak.
- Adjon Isten kisasszonyka! Jobban van? Nyugoggyék meg végre! Elmentek a kóborok! Nyugoggyék meg!- simogatta Annácska a kisasszonyka vállát.
Lajos fiú a legény orcáját mosta meg egy kis hóval a vértűl. A kisasszonyka zokogása lassan alábbhagyott. S meg tudott mán szólalni.
-Lovagolni akartunk csak , annyira szép volt a hó. Pedig édesapánk megtiltotta.Meg jaj Palitól a lovásztól mit fogunk kapni,pálinkát tettem a poharába, hogy mélyen elaludjék-szipogta a leány- Azt mondta , amíg a szekér nem jár el, nem lehet kijönni a rétre. Azt mondta a parasztok tudják, ha el lehet indulni,de senki nem jár , ne jöjjünk ki. Mi megvártuk,hogy ebéd után lepihenjen, s a testvér bátyám Máté és én kiszöktünk. A kóborok elkezdtek kergetni minket, messzire eljöttünk a birtokról, s bezavarták a lovakat ide az erdőbe, a lovak megvadultak, ágaskodtak, egymás után leestünk róluk, azt sem tudjuk merre lehetnek. Máté nincs magánál.Meghalt? -kérdezte a kisasszonyka elhaló hangon.
-Beverte a fejit kisasszonyka, meg kificamodott a térgye is , de a halál az igen odébb van még- duruzsolta Annácska. Közbe neki is apjának is meg a Lajos fiúnak is sebesen járt a keze , taligát eszkábáltak, s húzták reá a fiatal urat.
- Mi a neve kisasszonyka ?
-Emília Zsófia vagyok. Gróf Kisteleky Károly Artúr leánya, a bátyám pedig Károly Máté.Köszönöm,hogy megmentettek. Most akkor haza kísérnek gondolom.
-Az uradalom két napi járófődre van.-mutatott Lajos északnak- Oda majd menyünk, ha szekérrel mán lehet. Most iparkoggyunk hazafele. Mielőtt ránk setétedik, mer akkor it faggyunk meg mind ahányan vagyunk.
- Úgy érti,hogy nem tudunk haza jutni ma? -kérdezte a kisasszonyka , kezét mellkasára szorítva, egészen elsápadva.
-Máma? Hát ha jól sejtem ,ebbe a hónapba se . Meglássuk mit hoz a február, ameddig egy szekér nem megy átal a dűlőn én nem indulok el az uradalomba. No ereggyünk szaporán, majd odahaza fecsegjünk .- mondta Lajos, s ketten kétfelől megfogták a taligát, s húzták haza Máté fiatal úr alélt testét. Szaporázni kellett , igen elment az idő. A nap ilyenkor nem lenyugszik, csak bepottyan a Kutya-hegy megibe, oszt semmi szürkület csak hirtelen éccaka lesz egy pillanat alatt. Kezdett feltámadni a szél is. Igen csak szaporázni kellett a lépéseket.
Éppen csak hazaértek, s leszállott a setétség,pedig még csak késő délután vót.
Ahogy beléptek az ajtón, a sok pulya mind oda sereglett. Mind kíváncsiskodni kezdett.
-Kik ezek édesapám?
-Mit akarnak ezek itt édesapám?
-Hova fogjuk fektetni őket édesapám?
Ment a találgatás kérdezősködés, még egyszer csak Lajos megunta, oszt felemelte a hangját.
- Csend legyen végre!
S abban a pillanatban angyal szállt el felettök, oly szép csend lett menten.
-A legény s a leány az uradalombúl való, a nagyságos úr gyermekei. Itten maradnak még a dűlő szekérrel nem járható.
-Oszt lesz nekik is mit enni édesapám? -kérdezte Klárika, s erre a mondatra mindenki elhallgatott.
Annuska a gazdasszony megmosta- megtörülte a kezit éppen befejezte a dagasztást, s Klárika fejire tette a kezit, s egész halkan így szólt.
-Mondjunk egy imát, s adjunk hálát a vendégekért, mert Isten pont ide kűdte őket. S h a ő vendéget kűd, lesz hozzávaló is. Nem a mi aggodalmunk ez. Annyit együnk, s osszunk szét, amenyink van.- mindannyian megfogták egymás kezit, s hálát adtak az úr imájával közösen.
A kisasszonyka meg csak csendesen szemlélte a szép családot.
Máté fiatal urat lefektették a tiszta szobába, s reá nyitották az ajtót, hogy menjék bé egy kis meleg. Annuska betakargatta, lassan megkélt a tészta a kemencepadkán, szólt a leányoknak , lehet tekerni a kalácsot. A legényekbűl kiszalajtott vízér, letürülgette a legény orcáját a csataktúl, gyóccsal betekerte a térgyét, s ahogy azt elnézte, jobbnak is látta ,hogy alszik a fiatal úr, mert ébren igen nagy fájdalma lett vóna. A kisasszonyka ázott ruháját nézte,s szólott néki.
-Kisasszonyka . Le kell vetnie a vizes ruhákat,van egy másik rendem azt felveheti, még ez megszárad, ha este kimossuk a kemence padkán hónapra száraz lesz.
-Köszönöm szépen.-mondta a leány halkan, s arcán megjelentek az első lázrózsák, csak kucorgott a kemence mellett szótlan.
Annácska odalépett hozzá, s homlokára tette a kezét.
-Ejnye kisasszony, ne most betegedjék meg mikor mán jó helyütt van! Édesanyám ! Tüzes a leány homloka,fektessük le a másik ágyra.
Úgy is tettek, hamar a dikón megágyaztak néki is, levették rúlla az ázott ruhán, hosszú inget húztak reá, s jól betakargatták.
- Annácskám főzzél hagymahéját néki,meg vágjál össze három kompért a talpára, addig kenek zsírt tüdejire. -s mindenki tette a dolgát serényen, eközben a tíz esztendős Klárika betekerte a kalácsokat, s bétette a kemencébe, hogy a vacsora is készülőggyék közben.
Három nap tellett el , hogy csak ápolták a két gyereket,de nem vót sok javulás. A kisasszonyka csak aludt állandóan, s mikor felkélt is csak belediktáltak pár kortyot a hagymateábúl, s mán aludt is vissza. A fiatal úr meg másnapra megébredt ugyan, de épp csak evett pár kanál levest, s vissza aludt abba a világba, ahonnet előgyött pár percre. Igen nagy fájdalmai vótak, de ébrenlétbe se panaszkodott, csak az arcán látszott a keserűség, hogy igen nagyon szenved. No, de a családbúl Lajos fiú meg Annácska igen gyakran megfordultak a tiszta szobába, érdeklődni ,hogy vannak a testvérek. S szülejek nem szólottak semmit, mégis igen furcsállották a viselkedésök.
Eközben az uradalomban.
-Naccságos Úr! Gróf Úr! Ébredjék! Keljen gyorsan!!- Pali , a lovászlegény lélekszakadva szaladt be házba, csapzott vót, egész az istállóktúl szaladt.
-Ejnye legény, pihen az úr, haggyad békibe ! - szólt oda néki Mari gazdasszony, aki vezette az uradalom háztartását.
- Ébressze a grófot Mari asszony! Az ifjak elvitték a lovakat ebbe az üdőbe, oszt a lovak itthun a két gyerek meg sehun! Mind a két ló tajtékosan gyött meg ,a Szellő jobb eleje csupa vér,de ahogy néztem nem az ű véri, hanem valami másé!!! Ne táccsa mán a száját, ébressze az urat, mer baj van , ha mondom!
Mari asszonynak se kellett több , felkapta a szoknya szélit s rohant fel a millió lépcsőn, de mire felért már az úr kint állott az ajtóban, s a zekét rángatta épp magára, s kiabált kifele.
- Gyorsan gyere Pali fiam mondjad mi vót, mer a szívem menten megáll,ha nem tudok valami biztosat rögtön!
-Bocsásson meg gróf úr! Ahogy megebédeltünk én is elszenderedtem , oszt kicsenhették az ifjak a lovakat, hiába montuk nékik,hogy nem alkalmas az idő reá. De oly csöndesen tették, hogy csak most vettük észre, mikor mán visszagyöttek. Úgy restellem méltóságos uram! Anyira restellem! - Pali a fejét ütötte mérgibe az öklivel a kalapjával meg a térgyit püfölte, oly zaklatott vót, s nem is értette ,hogy eshetett ez a szégyen meg véle, hiszen úgy került az uradalomba,hogy a legjobb csikós híribe állott tíz faluba. S arrúl ment a híre ,hogy olyan füli van ,hogy meghalli az egér motoszkát a mezőn, s tűlle mostan elvittek két lovat úgy,hogy meg se ébredett reá.
- Biztos lehetel fiam,hogy a két gyerek ezt jól kifundálta ellenönk. Higgyed meg ,nem véletlen aludtál el oly mélyen! Ismerem a gyerekeim,de ha meglelem üköt, istenbizony tavaszig a havat fogják mind lapátolni , meg az istállót trágyázni ,mer fene nagy jó dógukba nem tudják mán mit csináljanak!- mondotta a gróf mérgesen, de közben aggodalommal teli hanggal. Mert hogy huncut vót a két kölyök, az nem vitás. Minden tanítójok lelkesedett az okosságuktúl,meg az ügyességüktül, s végül világgá mentek a csintalanságuktúl. Annyi tanítót elfogyasztottak mán, mint három falu gyereke két emberöltő alatt. Hol egeret vittek a zongora tanárnőnek, békát tettek a francia tanár kalapjába. Csinálták a csintalanságot mindég, oszt elunták a tanítók. Egyedül a Pali legény nem ment sehova,mert azt mondotta , mindkét gyermek felettébb tehetséges a lovagláshoz,s a kedvök is mindig megvót hozzá. Ott nem is vót velök baj. Csináltak minden feladatot szépen. Ezér is vót Pali odáig, hogy ilyet megtettek véle az ifjak. Hát nem tanított nekik semmit mégse?
-Pali fiam ,most nem a bűnös keresése a feladat, hanem az ,hogy megleljük ezt a két betyárt, oszt méltóképp megbüntethessem üköt,de ahhoz ki kell találni hol lehetnek.
Pali kicsit összeszedte magát, s gondolkoni kezdett.
-Gróf úr, lóháton csak a réten átal indulhattak az erdő fele , oszt ott neki a dűlőnek,tán valamivel tanálkoztak,ami megijesztette a lovakat, s leeshettek. Farkassal ,medvével, tán kóbor kutyákkal. Szekérrel oda nem mehessünk, csak lóháton vagy gyalog. Harmadik hete nem megy el a szekér a dűlőn.De máma mán nem fogjunk sokat lelni, de híjom a legényeket a kutyákkal,s vigyünk fáklyát is magonkkal.Hátha leljök a nyomokat.
-Eregy fiam,hídd a legényeket, s ahogy lehet induljunk is!Az annyjok szentségit , agyonütöm mindkettőt, ha megleljük üköt!- de mindenki tudta,hogy sose bántotta a két gyereket, s most is csak az aggodalom beszélt belüle.
Jó ember vót a gróf. Grófhoz képest tán túlsággal is. Ki nála szógált ,hóttáig maradt, de nem muszájbúl, hanem mer a grófnál jó vót szógálni.
Fertály óra múltán bizony szinte egész sötét vót mán, de az uradalom apraja-nagyja, ki bírt és látott, talpon vót, ki lóháton, ki gyalogoson hogy keresésére indujjék a két ifjúnak. Lassan lépésben haladtak, ketten előrébb mentek lóval, tüzet raktak az erdő szélin. S onnet lassan haladtak befele , hátha lelnek valamit.
Hajnalig járták az erdőt,de semmit nem leltek.
Mikor visszaértek , a gróf nem szólott semmit, csak bevitte a lovát az istállóba, ,hogy ne kelljen mondania semmit . Az öreg Mizsák Feri utána lépett, s megragadta finoman a lajbi úját, s azt mondotta:
- Ne kesereggyen! Ha medvével tanálkoztak vón vagy farkassal nyomokat lejjünk. Nem leltünk. Élnek. Mondom magának. Valaki meglelte űköt a tanyákrúl.
Higgyen benne. Aszonta az asszony fehér tyúkkal álmodott, mely kettőt tojott. Mennyegző gyön ,nem temetés , s ha igaz mingyán kettő. S higgye meg, ha temetésre kéne készülni ,nem álmodik ilyet. Akkor bizonyosan a fogát húzzák álmába.Mindig megálmodja a közelik halálát. Higgyen gróf uram. Higgyen.- s azzal otthagyta , remélve ,hogy az úr halotta mit mondott néki.
Ekkor Berke Pista is odalépett az úrhoz, s szólott.
- Aluggyék gróf úr egy keveset, oszt hajnalba megint itt legyünk mind, onnet folytassuk,ahun máma abbahagytuk.
Erre felkapta a gróf is a fejit.
- Igazán visszagyösztök?
- Ha az én gyerekem vóna kint, vagy a Gézáéké-mutatott a szomszéggya fele- vagy akárkié naccságos úr, akkor is mennénk, még nem találnánk valamit, bármit. Hogy bizonyosságot nyerjünk. Ha kell elmenyünk gyalog a tanyákig is. Ki tudna aludni, mikor a gyereke kint van ebbe a rettenet hidegbe? Imádkozzunk mind, s pirkadatkor itt vagyunk megest valahányan .- s ezzel kalapját megemelte, s indult a többiekkel hazafele.
A gróf bandukolt befele a házba, s Mari asszony várta forró levessel, de nem tudott enni belüle, s Mari asszony is tudta , addig nem is fog tudni , még az ifjak meg nem kerülnek.
A tanyán.
Lassan gyógyultak az ifjak. Annácska felolvasott nékik estenkint, hol a bibliábúl, hol az egyik kedves könyvibül,Lajos legény segített a fiatal úrnak lassankint mozogni. S valami hallgatólagos megegyezés született Anna és Lajos között, hogy mindeketten bejártak,de mindketten a másikkal vótak elfoglalva , mint aki miatt valójába mentek. S csak egymásra néztek ,és tudták mit tegyenek,hogy ne váljanak gyanússá szülejek szemébe, holott ha tudták vóna, hogy azok üdős szeme mindent lát.
Egy reggelen Annáccska vitte be a reggelit a tiszta szobába az ifjaknak, hát igaz meglepetésére Károly Máté az ágy szélén ült teljesen egyedül.Ahogy Annácska a fiatal úr szemébe nézett, egészen elgyöngült a karja, s bokája. Szó mi szó Károly Máté igazán szép fiatalember vót. Az uradalom összes leánya az ő kedvét kereste,s ettől kissé el is bízta magát talán. S már annyira jól volt, hogy szemtelenkedni támadt kedve. S ahogy Annácska tette az asztalra a reggeli meleg tejet a kancsóval , a fiatal úr bizony reá csapott incselkedve a hátsójára.
Ekkor még nem tudta, hogy Annácska megközelítőleg sem hasonlít azokra a leányokra , akik az uradalomban csak az ő kedvét lesik.
Oly mérges lett a leány, hogy azon pillanatban megfordult a kancsó jó meleg tejjel a kezibe,s azt mondta:
- No, ha már ilyen jól van a fiatal úr, bizonyára ahhoz is eléggé,hogy átöltözzék. - Károly Máté csak nézett reá, s nem értette a leányt.
- Miért kellene átöltöznöm ? Szép tiszta ing van rajtam. - nézett végig magán
-Mert a meleg tejtül hamar megbüdösödik! - mondta Annácska, s azzal a fiatal úr ölibe borította az egész tejet. Jó meleg is vót, nem is esett jól, s meg is lepődött az uraság, hogy ezt ővéle valaki meg merészelte tenni.
Azzal Annácska kikiáltott a szobábúl.
-Jaj édesanyám , gyöjjön gyorsan segíteni ! Nézze mit csinált ez a szerencsétlen úrfi? Aszitte mán nagyon erős, de még nincs olyan jól, amenyire érzi! - s eközben nézett a fiatal úr szemibe, s hátrapillantott,hogy a kisasszony mit fog szólni, beárulja-e? De az csak kuncogott magában, hogy valaki végre szembeszállt a testvérével.
A fiatal úr teljesen elképedt. Sosem találkozott még olyan leánnyal, aki néki ellent mondott volna. S ezzel úgy felpaprikázta magát, hogy egész belázasodott megint. Annácska meg nem tudott aludni,hogy miatta beteg az úrfi megint. No de azért sem ment másnap be a szobába , mer aggódás ide vagy oda igen megharagudott az úrfira. S elhatározta , hogy nem megy hozzá többet.
Emília kisasszony egyre jobban lett, s kijárt már enni a konyhába a többiekkel. Játszott a kicsikkel, dagasztani tanult Annuskától, fát hordott be, tüzet rakott ha úgy került a sor. Lajos legénynek igen tetszett ez a hozzáállás, s mikor a reggelit is elé tette, hát egész odáig lett, de mivel nem vót a szavak embere, csak magába örlődött, s nem mondott senkinek semmit. Emília kisasszony hosszú barna hajjal vót megáldva, s olyan kék szemekkel, amit ritkán látni ezen a vidéken. Esetleg fenn a sváb faluba , ha van ilyen , de azoknak a leányolnak meg szőke a haja. A kisasszony haja befonva is a derekát verdeste, ami viszont oly karcsú vót, hogy két kézzel átal lehetett érni.Mikor leült Lajos mellé reggelizni, s a kezök véletlen összeért, hát mind a kettő olyan veres lett , mint esti parázs a kemencébe.
Annácskának szólt az édesanyja , vigye be a szobába a betegnek az ebédet. Hiába akarta elkerülni ezt a dógot, az anyjának nem mondhatta, hogy nem megy. Fogta hát a tányért s kanalat, s sebtibe ,hogy mielőbb túlessék a dógon, bevitte az ételt, letette a kis asztalra, s már fordult is kifele szó nékül,de a fiatal úr utána nyúlt, s megfogta a
kezit, de csak egész finoman. Halkan szólott, most semmi önteltség nem volt a hangjában.
- Olvasnál nekem? Soha senkit nem hallottam olyan szépen olvasni, mint téged. Megtennéd?
- Hogy megint szemtelenkedhessék velem? Mert én egy parasztleány vagyok csak?
- Hidd el, sok dolgot megbántam már életemben, de semmit úgy még , mint azt amikor veled szemtelen voltam.
Édesapám sosem tartotta nagyra a rangot, nekünk semmit nem jelent, hogy grófi családból származunk. Apám mindig azt mondta, a grófságot örököltem, ember meg magamtól lettem.
- No, hát akkor jobban kéne figyelnie az édesapjára,mert okos dógokat mond. Maga meg ilyen szélhordta.
-Nem hittem,hogy egyszer egy leány azt mondja nekem, hallgatni kell a szülőkre!- mondta a fiatal úr, őszintén meglepődve.
- Valójában mi lepte meg? Hogy egy leány mondta, vagy hogy okosat? Kire kéne hallgatnunk, ha nem a szülejenkre?Nem mondom, ha részeges , rossz emberek vónának, tán nem tenném, de az én szülejem mindig jót mutattak nékem, mindig kipártoltak,mikor valaki piszkált, mer nem vagyok elég leányos,meg asszonynak való.
Én mindig csak a jót meg a szeretetet láttam tüllük, hát kire kéne hallgassak? Valami gyött-ment legényre, aki majd megmongya nékem, hogy az én apám meg anyám rosszul tud dógokat? Hát bizony éngem az a legény mán akkor nem is érdekel menten! A maga szüleje is jó ember, gondolom az édesanyja is, ha ilyen apát választott a gyerekeinek. Hallgasson reájok,ha mán ilyen jó emberek.
- Az édesanyám meghalt mikor a húgom megszületett, nem emlékszem rá, alig voltam három esztendős.- mondta most egészen halkan a fiatal úr.
- Hát az valóban szomorú dolog,de biztosan nem tanított vóna magának ilyen csapkodós huncutkodást, mint amit velem művelt, s bizonyosan nem is volt büszke rá ha látta ezt.
-Bocsáss meg nekem, kérlek.
- Jól van. Tán ez egyszer megtehetem. De nem bántson meg többet. Soha többet.
-Olvasol nekem? Hogy elhihessem nem haragszol.
- Olvasok. - s azzal odahúzta a széket az ágy mellé , ölébe tette a könyvet, s olvasott. Órákon át, szinte fel se tűnt nekik, hogy elszaladt az idő. S az sem, hogy olvasás közben Károly Máté keze az Annácskáén pihent.
Emília kiment fáért, maga ajánlotta fel. Lajos utána indult,hogy segítsen néki. Mikor szedték le a rakásból a fát, hát megborult egy pár darab, s majdnem megütötte a kisasszonykát, de Lajos oly ügyesen elkapta a karcsú derekat, s szó szerint odébb tette onnet, hogy semmi bántódása nem esett.
-Jaj, Istenem! Nagyon megijedtem! - mondta Emília- köszönöm, hogy megóvtál.-fordult oda Lajoshoz.
- Óvnálak én egész életedben is, ha engednéd.-mondta Lajos, s maga is meglepődött, hogy ki merte mondani.
Emília olyan zavarba jött, hogy meg sem tudott szólalni, amit a legény úgy értett, hogy elvetette a súlykot, s a kisasszonynak nem hasonlóak az érzései. Átkozta is magát, hogy megszólalt, minek tette? Sose szokott beszélni, abbúl nem származik jó , sose. Mindig csak a félreértés.S zavarában felvett pár darab fát , s szó nélkül elindult be a házba vele. Emília rájött ,hogy mi baja a legénynek,s utána szólt.
- Én engedném!- de nem volt benne biztos , hogy a legény meghallotta.
Pedig bizony hallotta az! S majd kiugrott a szive a helyibűl!
Hát mégis tetszik a leánynak! Igen ám, de most mit kell vajon tenni ?
Bevitték a fát, Annuska hímzett a kemence padka előtt ülve a kis széken. A kicsik számolni tanultak a nagyoktúl, s beszélgettek mindenfélékrül mikor a két komondor megkergülve ugatni kezdett. Lajos lajbit vett meg kalapot, s kiment megnézni mi történik.
Hát bizony az udvarán vót a fél uradalom embere. Vagy három tucat férfi , ki gyalog, ki lovon. Fáklyákkal, agyon fagyva. Deresre fagyott szakállal, szemöldökökkel.
Legelöl maga a gróf, teljes elkeseredésbe.
- Adj Isten gazduram! A gyermekeimet keressük ötöd napja. Egy leány s egy fiú, elszöktek lovagolni a bitangok, s a lovak nékülök jöttek haza. Nem látta - é őket!
-No akkor véget ért az utuk gróf uram, az ifjakat megleltök mán lábadoznak. Jöjjék be naccságos uram.
- Legények gazdurak ennyi hely nincs a házamba, bármennyire is restellem, de kilenc tehenem van. Az istálló tágas, jó meleg, friss a szalma, s az asszony mingyán kerít valami ennivalót, s a lovak is elférnek a másik istállóba, s széna is lesz nékik meg víz.
Üdvrivalgás hallatszott, hogy meglelték az emberek amiér indultak, s nem kell kint écakázni se. A gróf kicsit nehezkesen szálott le a lórul, s ekkor a leánya kilépett az ajtón, hát ahogy egymás nyakába borultak ott szem nem maradt szárazon.Majd Emília kibontakozott apja karjábúl s bevitték az öreg grófot a fiához.
Emília kiment az istállóba, s a sok férfi között szólongatott egyet.
- Pali ! Hol vagy Pali! Tudom, hogy mérges vagy rám, de hagy kérjek bocsánatot!
Ekkor Pali felemelkedett a szalmábúl, s a meglett férfi ember bizony elkönnyezte magát.
- Drága Pali! Te vagy a legjobb mesterünk, hogy is tehettük ezt meg veled? Kérlek bocsáss meg!
-Ej kisasszonyka, igen aggódtunk magokér. Remélem megérte minket így halálra rémíteni! Ne tegyenek ilyet többet sose!
Megölelgették egymást. S mindenki megnyugodott kicsit.
Bent a házba olyan csend vót, mikor a kisasszony bement, mintha halottat virrasztolnának. Nem tudta mire vélni a dógot, csak hallgatta a tiszta szobából kiszűrődő hangokat, de sokat nem értett belőle. Az édesapja nagy vitában volt Károly Mátéval ezt lehetett kihallani,de azt nem hogy miért.
Majd a gróf kijött a szobából, s odalépett Annácskához. Bocsáss meg leányom, de nem miattad nem adok engedélyt a kézkérésre, hanem a fiam miatt. Nem nőtt még be a feje lágya ehhez. Emília is elsápadt, ha Károly Máté nem kapott engedélyt, akkor neki aztán semmi reménye nincs. Annácska pedig így tudta meg,hogy meg akarták kérni a kezét, s először fordult volna elő vele , hogy szívesen igent mondott volna. Mivel ő biztatta a fiatal urat arra , hogy hallgassék az apjára, hát sokat valóban nem lehetett tenni. Csak azokat a kék szemeket ne látta volna mindig maga előtt.
Másnap reggel vissza indult az uradalom, az ifjakkal együtt. Lajos és Anna csak álltak az ajtóba, s nem értették, hogy fordult meg velük a világ öt nap alatt. Károly Máté és Emília szintén teljes elkeseredésben ültek a lovakon. S nem szólottak semmit, csak megköszönték , hogy megsegítették őket, s indultak. Nem akarták nyújtani a búcsút.
A Mérkei tanyán csend lett. Túlságosan nagy csend. A két szülő szíve fájdalmasan dobbant a gyerekeikért, de éppen nem tehettek értök semmit se.
Hamarosan kitavaszodott, s elkezdődtek a tavaszi munkálatok a fődeken. De Annácska és Lajos nem néztek senkire .Az ő szivöket elvitte az uradalomba a két ifjú.Az élet lassankint visszatért a régi , megszokott kerékvágásba,de két fiatal minden éjszakáját két különböző, mégis nagyon hasonló kék szempár álma kísértette.
Egy évvel később.
- Édesapám! Bemennék Annácskával a heti vásárra , ha nem bánja. - mondja Lajos fiú az apjának.
-Mit akartok ott fiam?
- Lovat vennék kettőt a tavalyi aratási pénzembűl.Pali bátyám is elgyönne , segít megnézni.
-Na úgy mán jó van. Eregyetek, oszt csak ésszel fiam. Kupecokkal óvatosan, hallgass Palira. Tűlle jobban senki nem ért a lovakhoz. Ha azt mondja ne vedd meg, hidd el neki.
- Úgy lesz édesapám, megígérem.
- Oszt te leányom, mit veszel a vásáron? Szép ruhát, kösöntyűt?
- Én semmit nem akarok édesapám, csak Lajos nem hagy békin, hogy mennyek vele,mer nem megyek sose sehova.
-Igaza is van. Eriggy egy kicsit , oszt hátha meglátol valami szép legényt a vásáron, Lajos meg valami jóravaló leányt.
- Tuggya édesapám , sokat járt ezen a fejem , s nem értem. Minek kellett nekik idegyönni,ha csak ennyi kellett történnyen?
- Talán meg kellett ismerned ezt az érzést leányom. Isten a tudója, de talán egyszer még megtuggyuk.
Másnap elindultak a vásárba.Lajos csak Annácskával beszélt Emíliárúl.
- Tudod mindig látom az arcát magam előtt. Ahogy elhajítja azt a vastag haját hátra, hogy ne zavarja. Hallom ahogy kacag, mikor a kicsikkel énekel. Én nem tuttam, hogy enyi idő alatt így meg lehet valakit szeretni.
- Én néha arra kélek, hogy fogja a kezem, ahogy olvasok. Hogy hallom mikor bocsánatot kér. Meg azt is látom néha, ahogy leöntöm a tejjel. Azt az arcát, az nagyon mulaccságos vót. Mint aki nem hiszi,hogy vele ez megtörténik.
Te látol ebbe valami értelmet Lajos? Mán egy éve , oszt mégse múlik. Lesz valaha valami más érzésünk? Fogjunk tudni valaki mást szeretni?
- Nem tudom Annácska,csak azt tudom, hogy én nem akarok más leányt szeretni. Hát azt hogy? Máma eztet szeretem, hónap meg aztat? Tudod, rendbe rakom a patak menti tanyát és elmegyek az uradalomba , megkérem a kezit. Ha gyön akkor a világ legboldogabb embere leszek, ha nem ott fogok a patak menti tanyán egyedül megöregedni.Tán téged befogadlak, ha vénleány maradol.
S azzal elnevették magokat.
-Hát, ha vénleány maradok , bebocsátást kérek majd, mer tudod én se akarok máshogy érezni.Te mit gondolsz ők is szenvednek, vagy csak mink enyire?
- Nem akarom,hogy szenveggyen, de arra gondolni, hogy nem szeret, halálosabb érzés, mint tudni, hogy hónap meghalok.
Lassan odaértek a vásárra, két gyönyörű pej kancát vettek Pali segítségével. S indultak is hazafele.
Mikor hazaértek, édesapjok örömmel nyugtázta, hogy jó vásárt kötöttek. Lajos elmondta , hogy rendbe teszi a patak menti tanyát, ami az édesanyjok öröksége vót az apja után. Hát mindenki megörült, s mivel nagyon nem vót elhanyagolva, pár hét alatt el is készült. Egy szép vasárnap reggelen odaállt Lajos az apja elibe, s aztat mondotta.
- Édesapám, remélem megérti , de én nem tudom elfelejteni a kisasszonykát. Én most odamegyek az uradalomba és megkérem,hogy legyen a feleségem. Megért éngem édesapám?
- Drága fiam! Ha nem így tennél azt nem érteném meg. Ereggy hát, s asszonnyal gyere vissza.- s azzal megölelte a fiát.
Odaért Lajos az uradalomba, s bebocsájtást kért Mari asszonytól. Az asszony csak reánézett, s megtelt könnyel a szeme. Lajos nem tudta mire vélni a dolgot.
- Jöjjön fiam, a gróf úr várja .
- Köszönöm .- s kalapjával a kezében bement a grófhoz. Aki halovány árnyéka volt önmagának.
- Adjon Isten nagyságos úr!
A gróf felnézett, s mint aki nem jól lát, megdörzsölte a szemét.
- Te vagy az fiam? A Mérkei Lajos ? Isten hozott téged minálunk. Foglalj helyet,mi járatban vagy édes fiam?
- Gróf úr, tudom, hogy nem szíveli a gondolatot, hogy paraszt legény kisasszonykát vegyen el, de én szeretem a leányát. Egy esztendeje. Nem tudok és nem is akarok más leányra gondolni. Ha a kisasszonyka is bele egyezik , adja hozzám feleségül, s adja reánk áldását.
A gróf hosszan nézi a legényt. Mint aki most látja először.
- Tudod fiam, mikor hazajöttünk a házatokból egy esztendeje, a leányom három nap múlva lefeküdt az ágyába, s azóta nem kelt ki onnan. Az én gyönyörű , egészséges leányom olyan bánatbeteg lett, hogy napfényt sem akart látni, sőt lovat se. Ma már csak árnyéka önmagának,de gyere látogasd meg magad, s meglátod, hogy a leányom a házasságra alkalmas a legkevésbé.
Elindultak a hatalmas kastélyba, fel a lépcsőkön, egy igen szép szobába, baldachinos ágyban feküdt a kisasszonyka, a hajdani szépségnek a nyomába sem érhetet, csak a csont meg a bőr volt, hosszú haja, gubancosan terült szét a párnán.-No fiam láthatod, ő nem az a leány már akit te megismertél. Akit te megszerettél.
- Oszt mit mondott a leánya? Mi a baja? Vagy az orvosok mit mondottak?
- Semmit fiam, csak mindenki azt hajtogatta, hogy a leány meg akar halni.
- Hát persze, hogy meg akart, én is meg akartam , mikor elhozta. Csak a magamfajta parasztnak sok a dóga hozzá, oszt nem ér rá. No hagy beszéljek véle. S ígérem még ma este enni fog, s holnap sétálni fogjunk az udvaron.
Ekkor a gróf mint aki ekkor értett meg mindent, lerogyott a székre, s zokogásban tört ki.
- Nem tudtam! Nem mondta! Nem mondta meg mi baja, csakk azt hajtogatta, hogy meg akar halni! Nem értettem! Én vén bolond! Vén marha ! El voltam foglalva Károly Máté kinősítésével, s közben majdnem megöltem a leányomat! - a gróf zokogott, s öklével a fejét ütötte.
- Károly Máté megnősült?- kérdezett vissza halkan Lajos, s már azon gondolkodott, hogyan fogja ezt Annácskának elmondani.
-Majdnem. Azt mondta, valaki azt mondta neki, hallgasson az édesapjára,mert a szüléje mindig jót akar néki. S ezért és csak ezért bármit hajlandó megtenni a kedvemért, amíg áldásomat nem adom reá,hogy megkérje a húgod kezét. S én azon fáradoztam, hogy mindenféle leányokkal összeismertessem Károly Mátét, aki az első találkozáskor mindig kijelentette, hogy az én akartomnak engedelmeskedve találkozik a hölggyel,de a szíve mindörökre foglalt már, és csak az áldásomra vár.
- No látja, jó embert nevelt. Tudta a fia mit akar, adja rájok is az áldását, és levan a gond, most engedjen beszélni a leányával.
-Eredj fiam, tégy bármit, csak hozd vissza.
Lajos lassan odalépdelt az ágyhoz. S a szélére ereszkedett. A kócos tincseket kisimította az arcból, s megsimogatta azt. Ő ugyanolyan szépnek látta, mint először.
-Kisasszonyka. Itt vagyok. Jöttem ,hogy vigyázzak magára , ahogy megígértem.
Emília felnézett, s megsimította Lajos arcát, mint aki nem hiszi el,hogy tényleg ott van. Majd mikor hozzáért, felsikított, s hangos zokogásban tört ki.
- Úristen tényleg itt vagy? Eljöttél. Meghallgatták az imáim. Most már azt se bánom ,ha meghalok, mert itt vagy . Nem képzeltem, te is szeretsz.
- Ugyan ,kedvesem én minden nap csak reád gondoltam, sose akartam más leányt . Reá se tuttam másra nézni. Rendbe tettem a patak menti kis tanyát, azt merészeltem gondolni,hogy jó vóna ott nékünk az élet, ha hozzám gyönnél feleségül. Hogy vigyázhassak reád, amíg élek, ahogy megígértem. Leszel é a feleségem?
- Azért akartam meghalni, mert azt hittem nem lehetek.
S Lajos kedvéért azonnal enni kezdett Emília, engedte, hogy megürdessék , felöltöztessék, megfésüljék.Pár hónap alatt visszanyerte az egészségét szinte teljesen. Kitűzték az esküvő dátumát is , s cselt szőttek,mert Károly Mátét csak hazahívták , hogy a húga férjhez megy,de azt eltitkolták, hogy ki veszi feleségül, csak titokzatoskodott vele mindenki.
Az esküvő nem az uradalomban volt, hanem a tanyán, igazi paraszt lakodalom. Emília igen szép menyasszony volt. S a templomban ült a násznép, s várták a papot ,meg az ifjú párt, mikor megérkezett károly Máté, nem értette miért kell a tanya templomába menni az esküvőre, de ha így hát így. Mint a menyasszony testvére az első sorban volt néki helye. Leült egy leány mellé, aki csodaszép ünneplő volt, kemény alsó, vakító pruszlik, gyönygös párta a fején. Bizonyára a vőlegény rokonsága, gondolta a fiatal úr, de akkor valami ismerős lett. Nem tudta pontosan mi.Reánézett a leányra rendesen , s akkor felismerte Annácskát, s a leány is őt, s nem is tudta hova legyen, mit kellene tennie most? Károly Máté csak leült mellé, kezébe csúsztatta a kezét, belecsókolt a tenyerébe, s a fülébe súgta:
-Van nálad tej?
-Nincs. -súgta vissza Annácska
- Akkor gyere hozzám feleségül.
- Jó, hozzád megyek.
Így történt, hogy egyesült az uradalom a tanyavilággal. A gróf évekig kérte a gyerekek bocsánatát tévedéséért, s azt meg is kapta, bár nem azonnal.
Annácska kedvére tanulhatott, lovagolhatott, s nem kellett minden nap szoknyát hordania.
Emília és Lajos pedig kiköltöztek a patak menti kis tanyára, lovakat tartottak,és a szoba konyhát nem adták volna oda az egész uradalomért cserébe.
-rácz mónika -
Fotó:a mindig nagyszerű Barbara Bojeczánné Rózsa munkája.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
Címkék: titokzatoskodott, összeismertessem, megkülönböztetni, elfogyasztottak, engedelmeskedve, virrasztolnának, hátrapillantott, megbüntethessem, visszagyösztök, megközelítőleg, elszenderedtem, felöltöztessék, szemtelenkedni, mindenfélékrül, szemöldökökkel, csintalanságot, kíváncsiskodni, elkeseredésben, megsegítették, visszagyöttek, kibontakozott, kalandáriomba, kemencepadkán, lovagolhatott, kisasszonykát, megharagudott, kérdezősködés, megebédeltünk, megölelgették, hallgatólagos, felemelkedett, szerencsétlen, tanyavilággal, lélekszakadva, kitavaszodott, furcsállották, cinegék lefordúltak, nagy kazal, kicsit csak, legvégső esetben, eszit tudja, legvégső tartalék, tyúkok lika, kecskék hamar, három kecske, ilyen szűkös, többi napokon, kenyér aludt, legidősebb legénnyel, isten hidege, őzet találtak, hidegbe oskola, Mérkei Lajosék, Adjon Isten, Gróf Kisteleky Károly Artúr, Károly Máté, Gróf Úr, Mizsák Feri, Ekkor Berke Pista, Ahogy Annácska, Azzal Annácska, Majd Emília, Ekkor Pali, Drága Pali, Károly Mátéval, Bemennék Annácskával, Odaért Lajos, Mérkei Lajos, Károly Mátét, Barbara Bojeczánné Rózsa,
|
|
Offline
